Napóleon bukása után reformjai és liberális eszméi továbbéltek a városban. Lombardia a Habsburg Birodalom része lett. A hatalmas adók ellehetetlenítették a helyi gazdaságot, ez a lakosság köreiben mély ellenérzéseket váltott ki a az abszolutista hatalommal szemben. Megkezdődött a risorgimento, az olaszok szabadságmozgalma. 1832-ben Giuseppe Mazzini titkos köztársasági szövetséget alapított, ekkor azonban még a mérsékeltebb monarchikus-liberális piemonti Camillo Cavour gróf eszméi voltak előtérben. Haladó irányzat kerekedett felül a nyugati Piemontban is, ahol Napóleon bukása után a korábbi uralom tért vissza; Károly Albert király 1848-ban területének új, korszerű alkotmányt adott. Ugyanebben az esztendőben, a forradalmak évében itt is kitört a forradalom, Milánóban öt napig tartott (Cinque giornati), és célja a Habsburgok elűzése volt. Károly Albert 1848-ban meg is üzente a háborút Ausztriának, de a harcokban alulmaradt a Radetzky marsall vezette seregekkel szemben. A szabadságmozgalom élén továbbra is Piemont járt. Károly Albert lemondott az uralkodásról fia, II. Viktor Emánuel javára, a miniszterelnök pedig Cavour lett. Cavour szövetséget kötött Franciaországgal. 1859-ben az osztrák seregek a Milánó melletti Magentánál, majd a Garda-tótól délre fekvő Solferinónál elszenvedett vereségük után lemondtak Lombardiáról a Szárd-Piemonti Királyság javára. 1861-ig Giuseppe Garibaldi vezetésével Itália területének legnagyobb része felszabadult az idegen uralom alól, II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltották ki. 1866-ban hozzácsatolták Velencét, majd 1870-ben – a franciák kivonulása után – Rómát is. Mivel az egyesített Olasz Királyság fővárosa egyértelműen Róma kellett legyen, Milánó központi szerepet kapott a gazdasági-kereskedelmi életben.